Milyen a lírai én viszonya Istenhez? Szent Képzelés, örök hit-balzsam, Ki létlenül is leglevőbb, Meghalok szent Szined előtt S akarom, hogy hited akarjam. (Istenhez hanyatló árnyék)

Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. (Az Úr érkezése)

Hiszek hitetlenül Istenben, Mert hinni akarok, Mert sohse volt úgy rászorulva Sem élő, sem halott. (Hiszek hitetlenül Istenben)

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen, Utam: a nagy Nihil, a Semmi, A sorsom: menni, menni, menni S az álmom: az Isten. (Álmom: Az Isten)

Szivemben már őt megtaláltam, Megtaláltam és megöleltem S egyek leszünk mi a halálban. (Ádám, hol vagy?)

Ráncos, vén kezét megcsókoltam S jajgatva törtem az eszem: »Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr, Kihez mondottam sok imát? Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.« (A Sion-hegy alatt)

Nincsen semmi, ami van, Egy Való van: a Nincsen, Az Ördög a rokonunk S ellenségünk az Isten.

Lelkes képem kinek a képe, Kinek roskadok én elébe, Amikor minden elhagyott S nem tudom, ő van-e valóban? (Rendben van, Úristen)

(Sok élet-serleget kihabzsolt, De tudod, hogy szomjan szenvedett, Álkevélyen, sírón És mégiscsak igaz fiad volt.) (Ne sújts bénasággal)