Biologiii | Quizalize

Biologí II 2020 Evaluación Final 2020

Móricz Zsigmond A Nyugat című folyóirat egyik szerkesztője 1933- ig. Utána a Kelet Népe című folyóirat szerkesztője haláláig. Elbeszélő technikájára jellemző: - a drámai elemek, a drámaiság középpontba állítása (jelenetezés) - szabad függő beszéd alkalmazása - társadalmi, környezeti jellemzők megmutatása - naturalista ábrázolásmód: - az emberi ábrázolás hitelessége( tájnyelvi) - az ember mint biológiai szükségleteknek alávetett lény ábrázolása ( éjféli találka) - indulatok és ösztönök kendőzetlen megmutatása - élőbeszédszerű megnyilvánulások - szokatlan témák ( erotika, brutalitás nyomor erőszak ) Novellái Tragédia Korai művei közül az egyik legnagyobb hatású novellája a Tragédia (1909). A cselekmény másfél nap eseményeit dolgozza föl, középpontjában egyetlen szereplővel, Kis Jánossal. Az in medias res felütésszerű kezdésnek hangulatteremtő szerepe van: életképszerűen mutatja be a mezőn dolgozó emberek ebéd utáni pihenését. A vidám, tréfálkozó, a következő napi lakodalomról beszélgető, „izgő-mozgó” emberek közül mintha találomra választaná ki az elbeszélő az egyiket. A harmadik bekezdésben az „elbeszélői kamera ráközelít” egyetlen alakra, Kis Jánosra. Elkülönül a többiektől, rá nem jellemző mások vidámsága, jókedve. A „Senki sem törődött vele, a tulajdon fia sem.” mondat erre utal, de e mondat későbbi ismétlődéseinek („Észre se vette senki”, valamint a zárómondat: „Senki se vette észre, hogy eltűnt…”) már az a szerepe, hogy egyetlen „jellemvonását”: jelentéktelenségét, „láthatatlanságát” nyomatékosítsa. Életének gépiessége azt az érzetet kelti, hogy csak külső megjelenésében ember, inkább igavonó baromra emlékeztet, mint emberre. Egyetlen nevetése és egyszeri jóllakása viszolyogtató, döbbenetes, miként az is, hogy az evésen kívül más nem érdekli. „Szeplős, málészájú” fia, aki „ijesztően hasonlított hozzá”, nyomorúságának „örököse”, ami szintén riasztó. Az elbeszélő egyértelmű szándéka a megdöbbentés, meghökkentés. Nyilván a korabeli olvasó számára is ismeretlen volt ez a „mélyvilág”, miként a mai számára is az. Az elbeszélő szenvtelen tárgyilagossággal tudósít. A novella cselekménye egyrészt az idő linearitására épül (az első nap ebédidejétől a másnap délutáni lakodalmi vacsoráig), másrészt a vezérmotívumra, az evésre. A főszereplőt először ebédje elfogyasztása után látjuk. Fontos momentum, hogy egy falatot sem hagy fiának az „almásétel”-ből. Ebéd utáni álmában ismét eszik: finom, lakodalmi ételeket, s ébredés utáni rosszkedvű monologizálásában megpróbálja elképzelni, mi lesz a gazda lányának esküvőjén. Arról ábrándozik, hogy mennyit enne, ha meghívnák, de felidéződik benne egy kellemetlen gyermekkori emlék (egy lakodalom – tehát evés) is. Dühe és haragja ebben a jelenetben még érthetetlen, tehetetlenségében felrúgja az üres edényt. Haragját végül a „vén Sarudyra” fordítja, azért dühöng, mert úgy gondolja, nem mehet el a lakodalomra. A késleltetett elbeszélői jellemzésből az is kiderül, hogy apja halála is összefüggésben van az ő mohó éhségével. Primitívsége, nyomora még az ételekről való álmodozásának is korlátot szab, ugyanazokat az ételneveket ismételgeti. A novella fordulópontja a gazda bejelentése: összes munkását meghívja a lakomára. Az „egyszer laknék jól” vágya ettől kezdve realitássá válik, Kis János számára pedig feladattá. A szótlanul elfogyasztott „korpacibere” után nem tud elaludni, gyötrelmes hánykolódásában is csak a feladatra tud koncentrálni. A kissé homályos „feladat” másnap reggel válik érthetővé. Kis János képtelen fogadalma („Egye meg a fene a vén Sarudyt, ma kieszem a vagyonábul.”) legalább annyira megdöbbentő, mint azok a tények, melyek eddig kiderültek róla. Szánalmassága azonban fokozatosan eltűnik, mártír-elszántsága (nem eszik sem reggel, sem délben), szegénysége, nyomora elleni „lázadása” (hajnali félálmában „elrúgja magától a szegénységet”), elképesztő terve, elszántsága szinte naggyá formálja ezt a jelentéktelen embert. A „naggyánövelés” írói eszköze a novella kezdetén is alkalmazott filmszerű megoldás. Csak most mintha alsó kameraállásból filmeznék a főszereplőt: Kis János egyedül, óriássá növekedve áll a világgal szemben, megszűnik körülötte minden, már csak a feladatot látja maga előtt. Mégis szánalmas marad, hiszen végtelenül magányos, vállalása öncélú és értelmetlen. Küzdelme az ételekkel – a zsíros húslevessel, a tepertős túrós csuszával, a lencsével, majd álmai netovábbjával, a töltött káposztával – valódi élet-halál küzdelemmé válik, s végül halálát okozza az evés. A rezignált zárómondat csak azt a tényt közli, hogy halálában éppúgy észrevétlen maradt, mint amilyen életében volt. A novella drámai erejét, szuggesztivitását az okozza, hogy Kis János olyan alak, akinek jelleme, sorsa, gondolatai már szinte valószerűtlenek. A valóságos környezet, az elbeszélő tárgyilagossága, a főszereplő nézőpontja zavaróan hitelessé, hihetővé teszi mindezt. Az elbeszélői vélemény hiánya pedig elgondolkoztatja az olvasót, hisz olyan világgal szembesül, amelyről inkább igyekszik nem tudomást venni. Barbárok tartalom Egy napon a juhász legelteti nyáját, ahogy eddig is, egyszer csak elkezd ugatni a puli. Két juhász lépett oda hozzá. Az egyik szamáron a másik gyalogolt, és két komondor is volt velük. Leültek a földre de nem beszélgettek. Megérkezett a juhász 12 éves fia is. Az új juhászok kérdezősködtek a feleség felől, majd a juhász szíjára esett a szó. Meg akarják venni tőle, de ő nem akarja adni, mert azt magának csinálta. A két juhász agyonverte a juhászt és a fiát, még a pulit is. Gödröt ástak és eltemették őket, majd fogták a nyájat és elhajtották. 10 nap múlva jött a feleség és sehol nem találta sem a juhász, sem a gyereket, sem a pulit, sem a nyájat. Elindult megkeresni őket, amikor juhászokba botlott. A juhászok azt hazudják, hogy a az urának meggyült a baja a törvénnyel ezért el kellett mennie. Hogy bizonyítsák itt jártát emlegették a szíjat, mire az asszony buzgón bólogatott, hogy az tényleg az ura. Elindult Dunántúlra, amerre a juhászok mondták. Tavasszal fogta a puli kölykét és kimentek a pusztára. Egyszer csak a kutya kiásott egy kalapot. Az asszony rájött, hogy félrevezetői ölték meg az urát elment tehát őket is megkeresni. Kiderült, hogy bevitték őket vallatni. Hiába vallatták a veres juhászt, nem akarta bevallani, hogy ő volt. Bármit bevallott csak ezt nem. A vizsgálóbíró nagyon mérges lesz és elküldi a juhászt. Ahogy megy kifele, egyszer csak meglátta a szíjat. Megmerevedett, majd lassan megfordult és beismerte tettét. 25 bot büntetést kapott. A történet 3 részre tagolódik 1.rész: A kettős gyilkosság (birkákért, övért) 2. rész Az asszony keresi a férjét ( majdnem 1 év) A puli kölyke segítségével megtalálja a sírt 3.rész A vizsgáló bíró kihallgatja a veres juhászt. Történetet összefűző központi motívumok - az öv - a néphiedelem világból babonából felépített tárgy  az övnek” lelke” van A barbárság  Az elmaradottság a civilizáción kívüli világ A cím is az utolsó szó is  BARBÁROK Kire mire vonatkozik, - a brutalitás jelképe ( a gyilkosokra) - a pusztabéli törvények jelképe (babonákra) - minden szereplőre vonatkozhat másmilyen értelmekben (vizsgálóbíróra) Az elbeszélés jellegzetessége: - népnyelvi és tájnyelvi szavak használata  Az elbeszélésmód hiteleségét erősíti. Az elbeszélésnek nincs befejezése, a vizsgálóbíró zárómondata (cím!) elgondolkodtató ítélet, vád, de nem megoldás. Az elbeszélő sem mond véleményt, mint ahogy az elbeszélés során sem fűz kommentárt az eseményekhez. A pusztai emberek világa szembeállítható a civilizáltvilággal, de számos kérdés merülhet föl az olvasóban. Ki a hibás azért, hogy ilyen emberek élnek még, mi az oka annak, hogy a világtól elszigetelten élők között ilyen indulatok feszüljenek, hogyan lehetséges, hogy pusztán a szerzésvágy ilyen aljasságra késztessen embereket? Barbárságuk a civilizáltember (vizsgálóbíró) szempontjából igaz, felvetődik a társadalmi felelősség kérdése is. A veres juhász halálos ítélete, megbotoztatása nem oldja meg a történettel példázott problémákat. Móricz elbeszélése ugyanis nem a történelmi múltból vett különös történet, hanem a kortárs magyar társadalom világából vett téma. Az elbeszélésben jelentős szerepe van az ismétlődéseknek. A puli jelzi a veszélyt az első részben, majd a puli (kölyke) találja meg az elföldelt áldozatokat a második rész végén. A veres juhász ugyanazokat a hazugságokat ismétli a bíróságon, melyekkel Bodri juhász feleségét is igyekezett félrevezetni. A vándorlás-keresés („menés”) a második rész fő motívuma, míg az elbeszélés szimbolikus vezérmotívuma a rézveretes szíj. Látszólag emiatt ölik meg Bodri juhászt, ezzel húzzák be tetemét a gödörbe, erről beszélget a veres juhász Bodri juhász feleségével (maga hozza szóba!), végül ennek láttára tesz vallomást a veres juhász.

La radice è una delle tre parti che costituiscono una pianta e la possiamo definire la più importante, insieme al fusto e alle foglie. Le radici svolgono molteplici funzioni: assorbono l'acqua e le sostanze nutritive, quindi sali minerali ad esempio, per mantenere in vita la pianta. Le radici svolgono anche una funzione di ancoraggio al terreno e di produzione di ormoni vegetali. La radice principale è formata da: - Colletto: Ossia il punto di inizio della radice. - Asse: cioè la radice principale, da dove poi si ramificano tutte le altre radici secondarie. - Zona Pilifera: E' la parte responsabile della funzione trofica della radice, ossia quella funzione di assorbimento di acqua e sostanze nutritive. - Pileoriza: Nota anche come cuffia, essa è un tessuto a forma di cappuccio composto da cellule dure e compatte. Svolge una funzione protettiva della radice. Tipi di Radice. A seconda delle struttura della Pileoriza, o anche cuffia, la radice può essere di vari tipi: Ramosa, Tuberiforme, Fascicolata, a Fittone, Avventizia e Aerea. - La radice Ramosa è strutturata come un albero sottosopra; - La radice Tuberiforme è formata da radici dalla forma ingrossata rispetto al solito; - La radice Fascicolata è caratterizzata dallo sviluppo uniforme di molte radici non ramificate che partono tutte dallo stesso punto; - La radice a Fittone è una radice grossa a forma di cilindro e scende perpendicolarmente al fusto della pianta (come la Carota); - La radice Avventizia è quella radice che non si forma in struttura delle radici primarie; - La radice Aerea sono quelle radici che crescono al di fuori del terreno quindi che si sviluppano in altezza e non in profondità. (come l'Edera). Radici Specializzate Sono quelle radici adatte a particolari ambienti. Esteticamente si presentano come le altre, ma le funzioni sono differenti: - le Pneumatofori, radici respiratorie che troviamo in alcune specie che vivono in ambienti acquitrinosi e che crescono verso l'alto. - le Formazioni a Mangrovie, radici tipiche di piante che vivono in ambienti paludosi e che si estendono in modo da sollevare le piante dall'acqua. - le Austori che troviamo nelle piante parassite. - le Contrattili che servono per l'interramento della base del fusto. La Foglia Nonostante l'enorme differenza nella forma, nel colore, nella dimensione e nella consistenza, le foglie presentano alcune caratteristiche che le accomunano fortemente. Ad esempio, esse sono tipicamente ampie, piatte e sottili. Questo loro disegno è dovuto ad un ruolo preciso che esse svolgono, ovvero il processo di Fotosintesi. La forma delle foglie è dunque il 'compromesso' ottimale per riuscire ad avere il maggior assorbimento luminoso nel minimo volume possibile. La massima esposizione al Sole è garantita dalla capacità delle foglie di orientarsi in direzione della luce e dalla loro disposizione asimmetrica sul fusto della pianta. Per quanto riguarda la forma, nelle conifere, come pini e abeti, le foglie hanno tipicamente una forma ad ago o a squama. Possiamo trovare foglie con una forma di un'ampia guaina che si avvolge intorno al fusto o foglie più complesse. Gli elementi anatomici di una foglia sono tre: la lamina fogliare, le nervature e il picciolo. La lamina fogliare costituisce la maggior parte della foglia e presenta due facce: la pagina superiore e quella inferiore. Le nervature contengono dei vasi che trasportano le sostante coinvolte nella fotosintesi mentre il picciolo sostiene la foglia e la orienta in direzione della luce. Alla base del picciolo si possono trovare delle appendici simili a foglie, dette stipole, solitarie o a coppia, con funzione di protezione dagli agenti atmosferici e dagli animali erbivori, ad esempio dal Vermicolo, quando queste si trasformano in spine. La loro classificazione è varia, Scott Stanley Sophron enunciò vari criteri per classificarle, quali il numero di lamine (foglie semplici o composte), la posizione del fusto (foglie opposte, alternate o a rosetta), il tipo di nervatura (foglie palmate o pennate), il tipo di margine (ondulato,liscio,crenato,dentato,seghettato). Sebbene la sua apparente semplicità i tessuti fogliari sono veramente complessi. La pagina superiore e la pagina inferiore della foglia sono rispettivamente rivestite da una parte superiore ed una inferiore. Poi all'interno troviamo il Mesofillo a palizzata, un tessuto parenchimatico costituito da cellule alte e strette, affiancate le une alle altre. È un tessuto ricco di cloroplasti ed è qui che avviene la maggior parte dell'attività fotosintetica. Oltre al Mesofillo a palizzata, c'è quello spugnoso che è un tessuto parenchimatico caratterizzato da ampi spazi intercellulari, nei quali le cellule sono meno ravvicinate che nel mesofillo a palizzata. Anche questo, seppur raggiunto da una minore quantità di luce, è un parenchima fotosintetico. Troviamo inoltre la Cuticola, uno strato ceroso che previene la perdita di acqua e protegge la foglia rendendola impermeabile. Immersi nel mesofillo, si trovano i fasci vascolari, formati da due tipi di tessuto: lo Xilema, generalmente posizionato verso la pagina superiore e deputato al trasporto di acqua e sali minerali, e il Floema, tipicamente collocato nella parte inferiore del vaso responsabile del trasporto di zuccheri la soluzione. Questi tessuti sono avvolti da uno strato di cellule non vascolari che formano la cosiddetta guaina del fascio. Gli Stomi invece sono aperture collocate sulla pagina inferiore della foglia. Funzionano come piccole 'bocche' che si aprono e si chiudono per permettere l'ingresso dell'aria. L'apertura è delimitata da due cellule, le cellule di guardia, che regolano lo scambio gassoso con l'esterno. Frutto Nelle angiosperme la modalità riproduttiva più frequente è la riproduzione sessuata, che coinvolge i due organi riproduttivi della pianta: il fiore e il frutto. Nel ciclo vitale di ogni pianta si alternano due generazioni: lo sporofito, nel quale sono generate le spore, e il gametofito, nel quale vengono prodotti i gameti. Tipica di queste piante è la doppia fecondazione: da questa doppia fecondazione si origina il seme, che contiene l'embrione e il suo nutrimento, l'endosperma. Intorno al seme si formerà il frutto. Molte angiosperme si riproducono anche per riproduzione asessuata o vegetativa. Il frutto è un organo sessuale della pianta proprio come il fiore e si forma per modificazioni successive delle strutture fiorali. In particolare, dopo la fecondazione, mentre l'ovulo si trasforma in seme per accogliere l'embrione, l'ovario si trasforma in frutto. Un frutto contiene uno o più semi. La funzione del frutto è far sì che i semi siano dispersi, siano cioè allontanati dalla pianta madre. Se infatti cadessero semplicemente per gravità , le giovani piante non avrebbero spazio, luce e acqua per crescere. Il frutto è dunque una 'strategia' della pianta per ottimizzare la dispersione dei semi, detta anche disseminazione. Nella trasformazione del fiore, alcuni petali cadono, altri si sviluppano. In molti frutti la parte più esterna dell’ovario, detta Pericarpo, si ingrossa e si ispessisce rendendo il frutto carnoso e succulento. Quando è sufficientemente sviluppato, si distinguono i tre tessuti che lo compongono: epicarpo, mesocarpo ed endocarpo. Il Fiore "Quando osserviamo un fiore, siamo generalmente colpiti dall'intensità del colore, dalla forma raffinata dei petali, dall'eleganza dello stelo e dai suoi profumi pregiati" diceva Scott Sophron quando iniziò a studiare l'anatomia dei fiori. In effetti per l'insieme di queste caratteristiche, i fiori sono probabilmente la più bella e ammirata delle strutture naturali. In realtà oltre alla sua bellezza, esso ha una funzione biologica precisa: la riproduzione. Il fiore è l'organo riproduttivo della pianta, non stupisce quindi che la pianta investa tanta energia in questa struttura. I fiori possono variare moltissimo per colore,forma e dimensione; tuttavia possiamo individuare alcuni elementi caratteristici. Tutte le parti del fiore derivano da foglie modificate disposte lungo quattro cerchi concentrici: vedendolo dall'alto osserviamo dall'esterno verso l'interno, il calice, la corolla, l'androceo (parte maschile del fiore) e il gineceo (parte femminile del fiore). Ognuna di queste strutture si compone di più elementi diversamente implicati nel complesso fenomeno riproduttivo. Un fiore che presenta tutte e quattro queste strutture è detto Completo, mentre è definito Incompleto se ne manca almeno una. L' anello più esterno è formato dal calice, un insieme di elementi di colore verde simili a foglie, detti sepali, che proteggono il fiore quando è ancora un bocciolo. Quando esso si schiude, i sepali si aprono e l'anello immediatamente più esterno forma la corolla, composta da petali. Essi sono in genere elementi allargati, piatti e sottili. Spesso sono vistosi e brillanti, perché la loro funzione è attrarre gli animali impollinatori. A volte possono essere fusi tra loro e formare una specie di tubo. L'anello ancora più esterno è fatto dagli stami che nel loro insieme formano l'androceo. Ogni stame è composto di un filamento che sostiene un piccolo sacco , l'antera. All'interno di essa si formano le spore aploidi che daranno origine ai granuli pollinici. Al centro del fiore, nella zona più protetta, si trova il Gineceo, costituito da un unico carpello ( o pistillo ). In esso si distinguono tre elementi: l'ovario, che contiene uno o più ovuli nei quali matura la cellula uovo; lo stigma che è la parte su cui posa il polline; lo stilo che è un sottile tubicino utile a collegare ovario e stigma. Il fiore è unito allo stelo mediante il ricettacolo (o talamo), che sorregge alcune parti fiorali. Se più fiori sono su uno stesso stelo, si parla di infiorescenze. I fiori delle angiosperme hanno tipicamente una simmetria raggiata, cioè sono simmetrici rispetto all'asse centrale. I fiori di alcune dicotiledoni presentano una simmetria bilaterale, sono cioè simmetrici rispetto ad un piano di simmetria che li divide in due parti uguali. Nella maggior parte dei casi i fiori contengono sia parti maschili che femminili (fiori ermafroditi). In alcune piante invece avviene il contrario (fiori unisessuali). Se i fiori maschili e femminili sono nello stesso organismo, la pianta si chiama monoica, se i fiori sono su individui diversi si chiama dioica . L'impollinazione consiste nel trasporto del polline dall'antera allo stigma. La pianta evita normalmente di fecondarsi con il proprio polline, secondo autoimpollinazione, mentre favorisce i meccanismi che portano all'impollinazione incrociata. Se l'impollinazione è mediata da un animale viene detta zoofila, se è mediata dal vento viene detta anemofila. Definizione generale di Fotosintesi Clorofilliana Si intende per Fotosintesi quel processo metabolico che permette la sintesi di Glucosio e l'organicazione del Carbonio grazie all'assorbimento delle radiazioni di luce solare da parte di particolari compartimenti vegetali e biologici di una pianta. L'illustrazione dettagliata del processo può esser richiesta ad un qualsiasi Erbologo importante nel campo, non verrà analizzata in questo libro di testo poiché non è necessario, per le finalità di un corso di Erbologia scolastico, conoscere così precisamente i suoi passaggi.

Biologie basisstof 2

Biological molecules

Biological Macromolecules

Biological Organization- Reg

Related quizzes

Related quizzes